Ennyi magyarázat, tény után veszem a bátorságot, a legfőbb méltóság mibenlétének bírálatával!

Vissza kell térnem: milyen törvény is az, sorstársaim, ami nem etikus? Olyan, mint megtevője (nem alkotója, mert alkotni, hát az ész, tehetség, jóindulat, beleérzés stb. Itt? Nincs) az a neve, töröltessék minden helyről, ahol érdemtelenül piszkította be átkos kézjegyével a papírlapot, töröltessék és bűnhődtessék! Ez az emberutánzat, ez az egyike a csúf Bagelite-nek, aki nyíltan kimutatta hová tartozását, amikor egy felhőtlen, mámoros, (neki) évbúcsúztatón boldog – önfeledt együttműködést biztosító parolázással nyilvánította a maffia, a bandavezérrel való barátságát. Persze ezzel, a mi lesajnálásunkat! Ugye, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni?! Megvédheti magát a csak is a Bagelite névre érdemes? Megvédhetné, ha ez amit leírtam nem volna igaz! De így? Menjen a pokolba, ha megbűntettetett. Hazug ámításokból elég volt! Az Országunk lekurvázásából, a „nem fog fájni” cinikus pofátlansága. Egyébként ez az egymaga negyven rablóval felérő bőgte ki artikulált, undorító képpel „… mert ugye barátaim (hát az övék a tettestársak) azt nem lehet vitatni, hogy az állam a legrosszabb gazda!” Ezért kell privatizálni! Ezért? Hát nem! Mert ki is jelenleg az állam, a kassza tulajdonlója? Ezek a Bagelitek! Hangyabolyba velük. Vakaródzás közben majd rájönnek, szabad e ilyet művelni? Mert ugye, hát a gond, töredelem erőfeszítés nélküli, becstelen dúsgyarapodás mámorító, rózsaszín ködén át bizony lehet, de csak is ilyesmit lehet elkövetni! Mást, becsületes áldozatkészséget, fáradozást azt nem! Arra az ilyen Bagelite képtelen! No, hát ide vág: épp az ilyen rossz – bűzhödt belsejű, olyan amilyen külsejűekkel esett meg. Hétvégén hajókirándulásra mentek. Az egyik a fedélzeten maradt, a másik jó szokásához híven a játékterembe. Eltelt idő után a fedélzeten izgatott kiabálás, futkározás! A fenti leszalad – hé süllyed a hajó – hagyj, mert nyerek – elmegy, kisvártatva – hallod süllyed a hajó – menj már, most meg vesztek! El. Kicsivel később mikor már a hajó oldalra kezdett fordulni – ismét leszalad, a már erőst, játékgépbe kapaszkodóra ordít – figyelj – figyelj már! – Mi süllyed? – Hagy süllyedjen, nem a miénk!

Na ilyenek a mi idejuttatóink. Nem etikus, de törvényes! Ettől kapott léket Hazánk hajója és süllyed. Őket nem érinti, nekik külön lopott, rablott (pénzpapír kamionnyi) hajójuk van, az jelen pillanatig elsüllyeszthetetlen.

De azon módolok most, hogy ezt a hazug elképzelést zátonyra futtassam! Segítsen a Teremtő, az Isten és mind azok, akik az általam erkölcsöst és törvényest elfogadva ellentmondanak „a törvényes, de nem etikusnak”!

Aj-jaj! E siralomvölgyé lett Hazánk nyíltszíni temetőjében társaim! Nyílt, mert már a sírásás, az elhantolás sem a mi osztályrészünk! Égetés, magán vagy irgalmi középrészen!

Bele gondoltatok megszólítottak, testvéreim! Azon társunk, akik Istentől kapott életét annak szentelve éli, vajon min megy keresztül egész alkonyát, életének a kétségbeesés rövidíti. „Honnan vegyen fia, lánya – kije annyit, amiből tisztességes szemfedővel koporsóban eltemethetik!” Sehonnan! Mert ott, ahol nincs, onnan elvenni lehetetlen! Mi marad: szájától, egészségétől megvonni, ami Isten, a Teremtő – tettség okán jussán járna! Igen, megvonni az egészséghez szükségeseket. Az így összerakott karajcárok tán enyhítik a hátramaradottak adóságit. Mert ma: nincs az a lehetetlen magas ár, amit a ma temetkezésinek álcázott sakálok felül ne überelnének, felül ne ütnének, múlnának.

Ez az anyagi része! Ennél még súlyosabb, az a megsemmisülés, ami a hamvasztással jár! – Szó és gyakorlat szerint! Mondom egy vallásos emberi élet kerül méltatlan helyzetbe! Mert, mit mond az Istenfélő hívő: „jaj-jaj, ha meghalok és nem lesz elegendő pénz, akkor, majd, mert jelenleg még „olcsóbb” hát elégetnek! Jaj-jaj akkor én a végítélet harsonái hangjára miként fogok feltámadni? Mert Isten csak egyszer – egyetlen egyszer teremt!”

Mit gondoltak az egyszeri, de örök és elkerülhetetlen halálban velem osztozó, akarva – nem akarva osztozó társaim! Ez az ember miként éli meg megélhető napjait, ha megfosztatik a FELTÁMADÁS ÜDVÖZÍTŐ LEHETŐSÉGÉTŐL? Mit gondoltok!

Én gondolok valamit, amit a ma gondoltat:  Kérdés: ha családod bármely tagja itt kénytelen hagyni ezen árnyékvilágot (sajnos mára már csak árnyék van, a Nap nem nekik – nekünk süt! Kinek? Hát a Bageliteknek) szomorú gyászodért kérsz e valakitől és kapsz e valamiféle gyógyírt. Hát még csak a lelkit, a vallásit sem kapod, mert része vagy vallásod közösségének és perselyezéseddel életedben hozzájárultál, miként adóval is a felekezet létéhez! Hiába az utosó út taxaméteres = fizetendő! Hogy miért? Hát arra kérek én is választ! Tessék mondani! Várom: Nincs a teremtett emberiségnek oly épp elméjű tagja, aki elhalt társának – társának, testvérének végtisztesség megadása címén bármiféle számlát képes volna beadni valahová!

Csodálkozz! Mi, akik immáron ezerszáz éve építve, rombolva, jóban, rosszban gyarapítottuk Hazánk területének épített és természetes környezetét, nemzetté váltunk, ezer gyökerű Magyar nemzetté a Társadalmasodás célján állva elmondtuk, - juk és fogjuk mondani: miként egy család minden szülöttje, úgy e Nemzet minden tagja, ha tetszik, ha nem, de TEST és VÉRÜNK vitatod? Na, akkor válaszd ki azon majd félezer nemzetiségből hivatalosan igazolva, amely azt bizonyítja, hogy te nem ugyanúgy vagy Böszörmény, Ilir, Germán, Gepida, Etruszk, Egyiptomi, Szír, Perzsa, Orosz, Kvád, Alán, Hikszosz, Szkíta, Khorzemi és a többi, amit oldalon át lehetne és kellene felsorolni – tehát bizonyítsd, hogy a fel és fel nem soroltak közül melyik vagy és melyik nem! Na? Látod az igazság az mindenütt jelen van, csak a RÁKFENE, a hazugság, az irigység, az oktalan faji gyűlölet eltakarja.

Képzeld el ennek alapján: amikor magyarozol, szlovák – román, amikor zsidózol ugyanaz, és te magyar, képzeld el, te cigány, aki a magyart csak parasztozod és a többi.

Meg a legszörnyűbbet: amikor is százmilliókat pusztítottak el butaságuk okán, mert azt hitték – tudták, hogy az, akit elégetnek, kivégeznek, meglincselnek, elgázosítanak, tarkón lőnek, azt hitték, hiszik a teljességgel tájékozatlanok, hogy most ellenfelet – ellenséget semmisítettek, semmisítenek meg! Hát nem! Ugyanis minden ilyen rémtett visszaszáll legtöbb bűnként minden elkövetőre a faj, a saját faj, az anya, az apa, a testvér gyilkosság bűneként!

Nem így van? Bizonyítsd be! De bizonyítsd, várom! Sajnos az emberiség megérdemelt titulusait = címkéit soroltam fel! Ez nem dicsőség, ez szégyen! Pfuj! Amiként ez is: milyen alapon mer a KÖZ, a Társadalom pénzt kérni egyik elhunyt tagjától, a földért, amibe temetik és azért a cselekvésért, kellékekért, amelynek eredménye végső nyugalma? Kérdem, tessék válaszolni!

Most én mondom a magamét így: mert mi, emberiség, inkább ütöttünk Káinra (ő ölte meg testvérét, Ábelt) mint Józsefre. Ő pedig testvérei által eladatott a fáraónak. József emberséges testvérségét bizonyította. Az ínséges időkben segítette hálátlan és rosszhíszemű testvéreit, ezen kívül még meg is bocsájtott nekik!

No-no, semmi féle vakbuzgóság nincs bennem, de megtanították Jószüleim, miként illett és illenék velem a bibliát, s felébresztették bennem a történelem megismerésének vágyát. Áldja őket hitük a feltámadásban. Na én arra a válaszra, ami a testvériséget cáfolná nem várva kijelentem: alantas, szemforgató, önző és buta a maga módján társadalmunk egy része, a másik az Bagelite, a többi pedig szenvedi mindezt és azt a méltánytalanságot, ami alant következik! A temetés, a temettetés és annak szégyenletes ára! Na, majd mindjárt visszaérek, mert eszembe jött, kezembe a gondolat, amit le kell írnom: sajnos az egész úgynevezett „fejlődés” hiába való volt! Nem azért, mert ha Napunk törpévé válik, akkor úgyis megsemmisül a Földi élet, de mi előbb pusztítjuk el a Földünk élővilágát és lehetőségeit saját magunkkal együtt! Nem erről, erről majd más, illetve hát már írtam is! A társadalmasodás hiábavalóságáról szólva írok. A tény makacs, mi pedig önző, de nem társadalmasodott disznók vagyunk! Vagy választhatóságból, irigy, önző kutyák! Itt, ma oly kevés a többséggel, a másikkal való együttérzés, hogy már nem is vagyunk társadalom! Új értelmű nevünk: emberek, akik úgy tesznek, mintha társadalomban élnének, amikor is amúgy csak is és kizárólagosan önös életüket élik. Fütyülnek ( a ritka kivét. van) a társadalomra, annak érdekeire – embereire, bajaira, szükségleteire! Azt sem tudva legtöbb, mi az a társadalom és hogy mit illik és mit kell elvégezni és eltűrni ebben a társadalomban.

Amit semmiképp sem szabad: fittyet hányni, nem törődni a KÖZZEL, a társadalommal! Miért, mert bár nem tartjuk a rokonságot, testvérséget: egymás nélkül nem tudnánk létezni. Persze, hogy egymásból élünk, de úgy ezt nem tehetjük, hogy abba a másik, a Társ, a Társadalom belerokkanjon! Már pedig sokan, egyre többen fordítanak tükröt hátukkal a végállomás koporsóban! Ez az állapot az, ami mélységesen felháborít! No, nem a halál! Mert azt is legyőzte az egyszeri, furfangos öreganyánk. Máig is él, ha nem változtatta meg a felírást ajtaján.

Történt ugyanis, hogy eljárván az az egyszeri életre szabott idő, már hogy is ne, hisz semmi sem örök, csak a nemlét! Eljárt és a halál az egye feladatából adottan, annak rendje szerint be is kopogott öreganyánk ablakán. – Ki zörög? – kérdé. – Én, csak én szerénykedik, a halál. – Jaj, elkerülhetetlenem, ugye belátó vagy? – Már hogy én? –így a halál. – Mert ismerve tudom áldozatos életű vagy, hát neked kijár a megértés, a fenntartott jogom nem sértve. – Úgy-úgy nem válogató. – Ezt vártam tőled. Mert tudd, rossz ám híred! – Höm? Csak nem igaz amit mondanak. – így a halál. – De igen! Viszont tudd azt is hogy vannak, kik önként sietnek hozzád, elismerve jóságod! – Ezt jó hallani – ekképp szól a kaszás. – Szerénységem tiltaná – viszi a szót tovább öreganyánk – viszont a szűkös idő is rohanvást igyekszik hűtlenné hozzám, ezért bátorkodok egyet kérni tőled, megértők legnagyobbika! – No-no, ne túlozz, nem is érdemlem. De tudd, még nekem is jól esik az elismerés és azt sem büntetem, aki hízeleg. Én megtehetem, az engedelmem úgyis az utolsó. – Ez igen, ez az amire én is gondoltam, mondá az időfogyott. – Hát halljam, mi az, mit utoljára megadhatok neked. – kérdé a zörgőcsontú. – Tudod, elismerve jussod rám, belátom te csak teszed ami bízva van rád. – Jó, jó, mond már, kíváncsivá tevél, mert nem sokan mernek hozzám kéréssel… Mond! Összekaparja bátorságát öreganyánk és kikiáltja – Hé, megértőm, nem kérek mást, mint azt, hogy holnapig várj, de reggel már korán jöhetsz. Elvitelemre való kérésem ajtómra lesz írva. Ha betartod ígéreted és tartod megállapodásunk írásos valóját, úgy örökké, de örökké áldani foglak egész életemben. – Hah, mit hallok – így a koponya – jó! Rendben! Csak az egész életedben való megállapodásom elég rövidre sikerült.  Nem gondolod? Hiszen a holnap, az a ma után közvetlen rövidest itt lesz Hát ennyire becsülsz te engem, halandó? – méltatlankodék az állandóan éles kaszájú. – Bízzál bennem, holnap majd meglátod, nem vagyok hálátlan! – Kíváncsivá tettél! Igazkodék az amúgy kérlelhetetlen – Na áldjon hited! Távozék, már várva-várva, siettette volna az amúgy is szaladó időt. Miként minden lejár, hát eljöve a másnap annak szokott módjával, a pirkadó hajnallal, éltető illattal! Odazörren a csontos az öreganyánk írott ajtaja elé. De gyökeret kezde ereszteni lába ijedtében, a kibetűzött írásnak nem akart hinni üres szemgödre. Jutott észhelyébe a felismerés, mily nyűgöt veve ő csontos termetére, mert ez álla az írás szerént „Halál – te megértőm, a kérdésem íme ez: Kérlek gyere holnap! (az egyetlen kérés érvénye végett az írást letörölni nem lehet – nem szabad)” Emlékezék adott szavára a Halál belátva nincs mit tenni. Elkullogott! Ezt megismételte másnap is és azóta nap mint nap. Szegény, fáradt csontjai sajgását érezve nem feledé öreganyánk ígéretét. Nem is oly rossz volt az a foglalkozás…! Csak ne kéne örökkön örökké visszajárnom hiába! Elmélkedék azóta is a halál, miközben öreganyánk azóta is ígéretéhez híven szorgalmatosan eregeté áldását a Halál felé! A baj nagy, épp azért, mert öreganyánkkal megesett felsülését nem bocsájtotta meg nekünk a rászedett!

Nekünk nincs, nem lehet vele szemben kívánságunk! Ezért halunk mi oly gyakran! S ami a legborzalmasabb, idő előtt! És ami a legfelháborítóbb, nem a Halál miatt! Nem! A Bagelitek miatt! Általuk, tetteik miatt közvetlen!

Ő, Bagelitségük miatt haldoklik az egész Nemzet, a Nép. S ha már ilyen végre szánódunk, már miért is ne lennénk még halálunkban is megbántva, megalázva?! Érdemeljük?! És csak is ezt?! Az elmúlás ízét érezve élni az idő előtte elmúlás ízét leírni? Hát nem teszem! De bocsánatot sem adok sem a magam, sem a milliók nevében!

Siralmasságában osztozóin halljátok hát amit Ti nem mertetek, mertek ezen Bageliteinknek képébe mérni így vagy úgy, de inkább semmiképp sem!

Nos! Elmúlásunk sok, nagyon sok igaztalanság következménye. Eltételünk egy „jobb életre”, pedig további szenvedést, nélkülözést ró maradó (életben) szeretteinkre. Amint jeleztem a gátját vesztett pénzsóvárgás egeket is megbotránkoztató magasságig emelte a gyász költségeit (nem elég eréllyel, mert nem vágott még beléjük sem az égvillám, sem a földi villám, igen az a trágyahordó, rakó villa munka után, munka? Hol van az?) Tehát az a hal amit jó írónk, Nagy Lajos oly szép fogalmazással ismertetett, az mint minden írás, amit örök érvényű: ez is „Van nekünk sok féle halunk és ezen halak mind-mind kellemmel gazdagítják ízlésünk!” Így elmondhatjuk, no persze szerte a világban létező halakról is egyaránt, nem kell nemzetfélőnek lenni = nacionalistának azt, hogy nagyon finomak elkészítve! Egyik ezért, a másik másért.

Viszont van, szintén nem csak magyari sajátság, olyan halunk, ami igen csak keserű szájízt ad és nem élvezhető semmilyen formában, ez pedig, no ki találja ki? Ki? Hát Nagy Lajos: „ez nem akármilyen halunk és ez az a nagyon gyászos külsőt adó, megjelenésű, aminek a neve ez: előbb utóbb meghalunk!” Szabad átköltésben! Na jó…! De van egy elmés halfaj ismertetés is, íme: édesvizeink legnagyobb, de a legbúsabbja (átköltve én) is egyben az a halunk, aminek neve harcsa, egyéb tulajdonságain túl a bússág okán kitudódott: azért bús a harcsa, mert óriási bajusza van. De miért baj ez? Az embernek is, sőt a macskának is van bajusza. Na miért? Ugyan már! Hát tudnunk kéne, nagyon is tudnunk. Mit? A bajuszt nem kell tudni, azt látni kell és lehet! De a kérdés továbbra is áll. Miért bús a harcsa bajusza okán?

Jó elmondom Nagy Lajos után!

Az embernek, a macskának bajusza nem okoz gondot! A harcsának viszont megoldhatatlan probléma. Az, hogy miként pödörje meg bajuszát, mikor is ellentétben a macskával és velünk, neki nincs mancsa sem, nem hogy még keze! Ezért aztán a bú! De búra derű és a harcsa mesébe illően vesz elégtételt (ezt már én találtam ki) búja okán úsztában – tekergésében nyitva tartott apró, de kellően látó szemével érzékeli. Horgászok, kampós rablók ülik teli a vizet, a vízpartot. Ezeket sem szereti, miként a kéznélküliséget, azért leső módon (ő a lesőharcsa) Less! És amit lát, hát kissé felvillanyozza, jobb kedvre deríti.

Ugyanis kollégái, a másfajta halak sem szeretik a kampós elveszejtőket. Így csak is a nagyon szórakozott, nem odafigyelők akadnak olykor – olykor kampóra, horogra.

Ez annyira megy, már-már szánalmat ébreszt a lesőharcsában.

És mert bússága mellett beleérző szíve van, megesik a hiába próbálkozókon ez a szív. Így estefelé, mielőtt a horgász végképp feladná, a leső a zsinór ártatlan részét néhányszor nagyhalat mímelve, utánozva, megrángatja. A ho-hó ezt látva begerjed, felsejlik előtte az Öreg halász esete, mármint a hal méretét illeti.

Persze, hogy hiába! De a leső jóindulatból, lemond koraesti falat haláról, ami ugyan nem nagy, de épp elég arra, hogy a horgászban ébren tartsa a reményt: fogja, mielőtt utolsó rántásként a vízbe rántja a készséget, ráakasztja ellentmondásként a kishalat a horogra. Azt kihúzva születnek aztán a hihetetlenebbnél hihetetlenebb elbeszélések.

Mármint amit fogtam az egy módosulata egy nagyhalnak, hisz az a kishal csak a szeme, míg a vízberántása a horgászbotnak a nagyhal óriásságának bizonyítéka!

Na, hát egyenlőre ennyit a feladásról. Jöjjön a keserű pohár! Amit már ki itt az, aki elhagyta ezen siralomvölgyet, teljes megelégedettségét hátrahagyva!

Mi is történik?

Eltemetik, ha van rá pénze, -zük a szeretteinek. Egyébként csak is egészségügy ürügyén állja a cehhet a KÖZ! No! Helyben a kérdés! Hogy-hogy? Hát ez elhunyt nem a mi államunk polgára, nem a mi Nemzetünk tagja? Az elhalálozott nem a mi gyászolt testvérünk – rokonunk – nem a mi hozzánk tartozó? Tessék, lehet válaszolni. Mert a válasz mindenki által csak egy féle lehet! De, igen is a mi hozzánk tartozó volt az elhunyt. Ha pedig a miénk, netán nem nekünk kell e megadni a végtisztességet, mint Társadalmunk olyan volt tagjának, aki a KÖZNEK gazdagító tagja, része volt? De igen! Hiszen: ÉLT, s ha ÉLT, akkor cselekedett is, ki ezt, ki azt, ki ennyit – ki annyit, képessége szerint. Tevékenységével értéket állított elő az álandó, de örökkön változó, cserélődő, megújuló Köznek hagyatékozva a tőkét, a javakat, amiket nem élt fel, jó-gonosz, odaadó polgáraként Nemzetének!

Röviden: a halálba, a föld alá, az urnába = kolumbáriumba, senki nem visz, vihet semmit. Mind az, mit összerakott, teremtett a társadalom, a KÖZ életét könnyíti, tette, mióta világ a világ!

Akkor kérdem én, nem naivul = tudatlan, de tudatosan: ha ő, az elhunyt ennyit és ennyit hagyományozott a Társadalomra, e Nemzetre, akkor hogy-hogy a Nemzet, a Társadalom nem tekinti saját halottjának az elhunytat? Nos? Tessék…! A pofátlanság ne továbbja az e tény, mi szerint vannak, elég sokan vannak kiváltságosak, akiknek viszont teljességgel arculcsapásként ítélve meg a milliók, a többségtől eltekintve a Nemzet saját halottjának tekinti! Hogy-hogy?

Hát a többi az kutya?

Tessék már ezt megvilágosítani! No! Nem a kutya, a tisztelt kutya, de az ember oldaláról.

Hogyan is van ez? A színhát saját halottjának stb. tekinti az elhunytat? Kérdem, van a világban olyan ember, aki KAPOTT tehetsége okán, tanult tudásáért ily megalázó, a többit megalázó kiváltságban kell részesíteni? Szerintem nincs! A halálban mindenki azonos! Nem?! Az, aki életében érdemes volt a megbecsülésre, azt gondolva, helyesen, életében kell érdeme szerint értékelve díjazni. Ha ez nem így történik, az érintett, bár már, mármint a tiltakozását nem tudván érvényesíteni, gondolható, jogosan: elutasítja a saját halotti kiváltságnak szánt mellébeszélést. Megalázást! A kiváltságot a társadalom túlon-túl kiválóan díjazza, ha egyenes, becsületes vezetői vannak és nem Bagelitei! A elismerés, az elismert tudás, tehetség oly fizetőeszköz, amely kiegyenlít minden számlát, pénzt és más juttatások nélkül is az eredményt elérő számára.

Természetesen az életvitel normális költségei járnak, miként mindenkinek, kinek-kinek a társadalomban betöltött szintje szerint.

De a Nemzet színésze és egyéb, élete végéig folyósított és külön a Nemzet halottja hozadéka, a Köz állt temetés az szolidan szólva is túlzás!

Meg lehet botránkozni! Ez az egész nem csak itt, szerte a világban egy Bagelite-i túlzás – esztelenség! Magyarázat: egy ezermilliárddal bíró bankár, vállalkozó, ki a büdös frászt hoz elismerő lázba, azon kívüli lázba, ami a nem egyenes úti szerzés indít. Miként a kutyát, nem úgy az embert, az értelmes, tudatos embert se! Az annyi öröm, ami ezen szó alatt nem jegyezhető.

Ám, ha valaki a Köznek mindennapját be tudja édesíteni – hír – híresség, elismertség = jutalma tehetségének, áldozatkészségének.

Olyan bár, amit mások (bankár, csaló, tehetségtelen politikusnak hazudott, igaztalannak – vezetőnek nem alkalmas) soha, de soha nem kap, kaphat meg. No, hát ez az a fizetség, ami kizárja a további fizetségeket, a saját halott, a Nemzet halottja, saját, pénzt kímélő, igaztalan, külön, érdemtelen juttatását!

Mert vajon ki a fészkes fene biztosította a tehetség kibontakoztathatóságának anyagi feltételeit, ha nem a névtelen, semmiféle megkülönböztetésben nem részesülő átlag polgár?! Senki! Csak is a névtelen az, aki a névtelenségével szolgál, -t rá a társadalom baksisára, arra, hogy a társadalom minden elhunytját SAJÁTJÁNAK FOGADJA EL! Tovább boncolva egy ismert – elismert ember életében oly kiváltságokban részesül, aminek eléréséhez a Köz egyszerű napszámosának csak is a másvilági hit paradicsomában való megvalósulásában (hitbéli) van reménye! De az egyáltalán: a másvilági Úr megítélésének függvénye! Egy igazgatót, képviselőt (hazug), egy minisztert és gyalázatos elnökét, kiszolgálók hada karéjozza, ki sem parancsol nekik…! És a kvakvanakvárák, a beszélő szerszámmá züllesztett, alázott milliókat ki szolgálja? Senki, de senki!

No, ezen érdemesek, illetve, hált a leginkább érdemtelenek már itt megkapják azt a juttatást, elismerést, amit az említett közszolga soha! Ő nem parancsolhat, neki parancsolnak! Olyanok, akik az ő saruszíjának megoldására sem méltóak.

És akkor még tetejében a bizonytalanság, be jut e a mennyek országába, fel tud e majd támadni és a kétség, hogy nem, ha nem tudja lefizetni Káront és elégetik! Borzasztó! Gondoljátok meg! Hol ott a Nemzet elhunytjai, mind a Nemzet halottjai! Ja és tessék mondani (kérik a Bagelitek) vajon miből temettesse az állam, a köz minden halottját? Miből? – kérdem vissza én. A GDP-ből talán, hisz miből másból és abból az említett javakból – vagyonból (amit már elloptak, eltékozoltak az érdemtelen árulók)

No, gondolhatjátok csúfjai e Nemzetnek – könnyű ezt mondani! Igen. Könnyű, ha az ember tisztességes, becsülettel, értelmes, tudatos.

Ugyanis az a bizonyos rozsdás bugyli olajozott módra pattan ki tokjából, megcsúfolva a marasztaló rozsdát. A fészkes fene essen belétek! Miből? Hát megmutatom számotokra betűvel írva: ötmilliárd, a pártkormányságtok, a Bagelite-ségtek, a Nemzet áruló pártosságtok ára! Ötmilliárd – öt erez millió! Hány lakója is van, hány kisemmizett, becsapott – elárult szenvedője a csonkítottban, tízmillió a csonkokban, pedig ötmillió! No, minden büntetésre méltók és minden tisztességre, e Haza állampolgárságára semmiképp sem érdemesei – érdemtelen, méltatlanjai. Hát még igazi méltóságokba, -ra! Fogd vissza indulataid, mindenre kész vulkánját, tudatom, csillapítsd egy, majd eljövő tisztességes, erkölcsös élet szép reményével! No, jó! Mély lélegzet, tízig számolni…! Mondani = írni! Kiírom a nyugati boszorkányra a megszólalásig hasonlatot mutató nőnemű Bagelite-tina, a magyar női nem megcsúfolója, csak is megszólalásig Nyugat (Óz) boszorkány, mert mihelyst károgva vinnyogni kezd, párját mind kiritkítja úgy, hogy egyedül marad, no nem abban amit mond, mert cinkosa számos! Hanem hát a cinikus, POFÁTLAN, (mit? hogy nővel így nem illik… Miért, ő nő? Tovább megyek ő ember? Gazembernek is silány, abban legalább van zsiványbecsület, ebben nincs!) jogtalan haszonszerző (mert hazug volta juttatta, hosszabbította meg méltatlanságát a húsosfazékká alázott PARLAMENTBEN! Idézet: „… úgy mondom, hogy … is hallja, nem lesz gázáremelés, se ekkor, se akkor, se egy, de egyáltalán nem lesz gázáremelés…” Hogy tört volna el a nyelve vagy tapadt volna a szájpadlására. Hát ha akkor valóban nem, legalábbis nem ily mértékű (Mert ugye más másként látja – intézi, -né a problémát pld.: visszavásárlás, államosítás, magyar, de semmiképp sem magán kézbe) lett volna a HAZUG ámítás ára! Kérdem ez az annak látszó (mert ez mondta „nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani” de nem a torzulattól. Miért nem kezdi festett körmeivel a gödörkaparó macskát utánozni..? önbírálata okán saját bűnösségének és cinkossági förtelmes bűneinek bűnhődése ként.

Töröltessék neve, -vük minden írott okmányról – lapról, mellyel beszennyezték a jóhiszeműséget, megrabolták, elorozták az említett HAZUGSÁGOKKAL,  az elárult, becsapott, még csak reményeitől is bizalmát, életét a Siralomvölgyben élő Népnek, -től! Mentség? Megértés?

Még mit nem! A fúriák szánkázzanak a hátán! Miként miénken az általa, általuk szántotta metsző zseb és bőrmetsző késük!

Nem is egy, de számos: villany, szemét, parkolás, víz, gáz, út, az ő eltartásuk, az ő károkozásuk, árulásaik képét utánozva, majd sóval, a könnyek sójával áztatva, téve még fájdalmasabbá sebeink! Valahány ártó szellem: figyelmükbe ajánlom őket, oly különlegesen rossz ártásra, amit ezen Bagelitek reánk mértek, mérnek! Meddig? Cigányosan: a mejjük legyék hátul, van ettől csúnyább is: hát nem én tanáltam, így szólt, szól „ a varjak mérjék fel beleikkel a határt”

Tudom és elnézésért esedezem olvasóm felé. Ne vessen, ítéljen el ezen gorombaságok okán!

Ne, mert minden felhozott szava őket, a Bageliteket menti! Már pedig: nem érdemelnek ilyet!

Mert kérdem: mi érdemeltük, érdemeljük, rászolgálunk megaláztatásunkra: elárultak, -nak, megvertek, ellopták vagyonunkat, átjátszották, saját zsebük tömésével idegeneknek, üzletláncoknak, neokolonista = újgyarmatosítóknak, multiknak! Ezt érdemeltük, erre szolgáltunk rá?

No: ha nem történik meg velünk az, ami, úgy én soha egyetlen igazamat alátámasztó leírt gorombaságot le nem írtam volna. Hanem, ha arra indított volna életem, a mi közös életünk íze édességével, hát beálltam volna a dicsérők hadába érdemeiket sorolva = laudálni! Nem átkot, de áldások sorát írtam volna a káromlás malmára! Na és ne tessék elfelejteni, ez nem regény ( de remény, hogy elérhetünk valami javulást – eltűnnek) valós tragédia, melynek hatására, hatása alatt (ilyen hatást váltott ki belőlem) ordítok, veszekszem.

Kérdem jogos felháborodottságtokban megválogatjátok szavaitok, kívánságaitok? Nem! Nagyon tisztelt, néhai Lőrince Lajos mondotta volt „… márpedig ha valakit elkap az indulat (ezt leírtam már) hát mondogasson oda - oda mondhat bármit! Azonban, minden indulat híján ne használjunk durva, csúnya, ízléstelen, gusztustalan kifejezéseket!”

Ez nekem vezérfonal! Így ismételve kérem a tisztelt olvasót – ne botránkozzék, nem szórakoztatni óhajtom, bár inkább tenném AZT!